Kozmosztudat I. Az élet él és élni akar

Miért akar az emberiség minden áron terjeszkedni?

Dennett, Darwin és Turing egyaránt arra a megállapításra jutottak (ki-ki a maga szakterületén), hogy ahhoz, hogy egy csodálatosan összetett „szerkezet” lehessünk, nincs feltétlenül szükségünk arra, hogy értsük a működésünk módját. A termeszek nem terveznek, mégis tudnak olyan összetett termeszvárat alkotni, ami vetekszik bármilyen modern, komplex emberi építménnyel. A hangyáknak nincs kormányuk, mégis van társadalmuk. Nincs jogrendszerük, mégis vannak törvényeik. Tehát „lehetséges kompetencia megértés nélkül”. Az embernek viszont – absztrakt gondolkodása révén – módja nyílik megérteni az őt körülvevő világ működését. Tud változtatni haladása irányán, ha akar. Ezért érdemes foglalkozni azzal, hogy miért akar az emberiség minden áron terjeszkedni.

.

Az önmegőrzés önzősége: a kifelé terjeszkedés

Az élet él és élni akar: megtapasztalni saját létmódját és annak megannyi aspektusát. Ezért az önmegőrzés egy mindenekfölötti ösztön – a sejttől kezdve az egyszerűbb létformákon át az emberig. Egy kincset őrzünk voltaképpen magunkban. Ahhoz, hogy egy frissen született kis ember biztosíthassa túlélését, minden eszközt megragad, hogy alapvető igényeit (tehát saját érdekeit) kielégítse: sír, rúgkapál, és rátapad az élelmiforrásra. Énhatárainak felismerése lényegében a saját öntudatra ébredése. 

.

.

Önmegőrzésünk első köre a család, amely éltet minket. Aztán a törzs, amely megvédi a családokat. Majd a társadalom, ami összefogja a törzseket. A nemzetek voltaképpen összetartozó törzsek egymásba kapaszkodó hálózata.

Mind (lét)biztonságra törekszenek. Ennek egy még erősebb eszköze az uralom, hisz így nemcsak túlélésüket, hanem fennmaradásukat is biztosíthatják.

Erről szól a nemzetek szövetsége, így jöhet létre a gyarmatosítás: az erőtlenebb közösségek magunk alá rendelése. Az egyre inkább kiterjesztett hatalom segíti a civilizáció minél kényelmesebb fejlődését. Összefoglalva: a túlélés nem elég, biztonság kell. A biztonság nem elég, jólét kell. És minden megszerzett előnyhöz ragaszkodunk. Így jutunk el az expanzióhoz, azaz a kifelé terjeszkedés vágyához.

.

.

Az indiai Sadhguru gondolataival élve: ha bebörtönzünk téged egy 5×5-ös területre, és ott kell élned, a léted börtön lesz a számodra. Ha idővel kiengedünk téged egy 10×10-es területre, akkor talán egy-két napig örülni fogsz a változásnak, majd ismét szűknek bizonyul a tér. És ha egy nap bejelentjük a felszabadításodat egy 100×100-as területre, akkor az örömöd eltart talán egy hónapig, de aztán még többre vágyik majd. Sadhguru felteszi a kérdést: „Ha megtennélek téged a Föld királyának/királynőjének, megelégednél-e mindezzel? Előbb-utóbb a Holdra néznél, vagy még tovább, nem igaz?”

Most is izgalommal tölt el az a belém oltott vágy, hogy lehetséges a lehetetlent lehetővé tenni. „Eljutni oda, ahová ember még nem merészkedett” – ahogy a Star Trekben mondják. Viszont mintha a terjeszkedés mohósága, a kizsákmányolás, a mértéktelenség és a természettel való kapcsolatvesztésünk elmosta volna azt az alapvető igazságot, ami szerénységre intene. Hisz mindenekelőtt Föld anya gyermekei vagyunk. Ebbe az ökoszisztémába születtünk. Ez éltet minket. A bolygó nem a miénk. 

.

.

Önálló egységek vagyunk, igen, de mindannyian egy nagyobb egység részeiként élünk és halunk. Ha ezt szem elől tévesztjük, felemésztjük önmagunkat és minden élőt magunk körül. Ezért fontos az egyensúly. És ha a fejlődés luxusa megadatik, az mindenképpen csak fenntartható módon lehet logikus és etikus. Tudatos létezőkként ennek megvalósítása egyéni és kollektív felelősségünk egyaránt. Erre módokat kell találnunk. Mert ha akarjuk, ha nem, a bolygó őrzői vagyunk. A saját életünk értékének felismerésén keresztül minden élet szentsége is egy empatikus tapasztalat kell, hogy legyen – előbb vagy utóbb. 

A kifelé terjeszkedésre, az expanzióra lettünk nevelve. A létféltésen túl az önzésre. A felelősséghárításra. És potenciálunk egyirányú izmosítására: kifelé terjeszkedésre befelé terjeszkedés nélkül. De ennek nem kell így lennie. Kozmosztudatunk fejlesztése alázatra is serkenhet. Csapatmunkára. Megállásra, mérlegesre, újragondolásra, újraszervezésre. Az egyensúlyvesztés most még orvosolható. Csak egy kis emlékeztetőre van szükségünk. Ez lehet finom, átmenetes, vagy lehet radikális és katasztrofális. Meglátjuk, melyik lesz a mi utunk.