„Azt akarják, tudjunk róluk” – A sáskaföldönkívüliek ismertetése

Szűcs Ágnes írása.

Jelentések szerint tucatnyi különböző idegen faj érdeklődik a Föld bolygó és a Homo sapiens iránt, és vannak, akik nemcsak látogatók, hanem itt is élnek. A fajok tudatában vannak egymásnak, és vannak, akik szövetségesek, vannak, akik ellenségek, ám mindannyian egy összetett hierarchiát alkotnak. A piramis csúcsán egy rovarszerűfaj áll, amely hatalmasabb, mint a többi: a sáskák. Testüket egyaránt leírják humanoidnak és rovarszerűnek, mégis se nem emberiek, se nem rovarok. A róluk szóló beszámolók talán legfigyelemreméltóbb aspektusa az, ahogyan megkérdőjelezik az intelligenciáról alkotott antropocentrikus világnézetünket. Ha fejlett földönkívüli létformát képzelünk el, általában normaként az antropomorf formákat vesszük alapul. Ezzel szemben a sáskaföldönkívüliekről szóló beszámolók a miénknél messze túlmutató biológiát, technológiát és tudatosságot sejtet egy, az emlősök evolúciójától teljesen idegen minőségben. Ezen lények többdimenziós természete szintén megkérdőjelezve a valóságról alkotott lineáris, materialista felfogásunkat és a befogadóképességünket új felismerések felé vezet minket. A soron következőkben mélyre merülünk a hol valószerűtlennek tetsző, hol pedig lidérces részletekig nyúló sáskaföldönkívüliek bemutatásában. 

.

Bevezetés a mantid-realitásba

A sáskaföldönkívüliek (másnéven imádkozó sáskalények, imádkozó sáskaföldönkívüliek vagy mantoidok, mantidok, mantiszok) számtalan elrablás szerepelői. Megjelenhetnek az autóinkban, félreeső faházakban, hálószobákban vagy a szabadban, például New Jersey folyópartjánál. A legtöbb sáskaföldönkívüli-észlelés akkor történik, amikor a szemtanú teljesen éber, aktív állapotban van (például horgászik, kutyájával kocog, stb.). Ez nem alvás paralízis. Ami igazán érdekes, az az, hogy a sáskák nem csak UFO-elrablásokban szerepelnek, hanem pszichedelikus élmények során is rendre beszámolnak róluk. Ez arra késztet egyes kutatókat és pszichonautákat, hogy elgondolkodjanak azon, vajon más valóságtartományokból képesek –e megnyilvánulni előttünk, vagy hogy a pszichedelikumok, mint például a DMT (azaz dimetiltriptamin egy pszichoaktív, hallucinogén alkaloid, amit különböző kultúrákban rituális célokra enteogénként állítanak elő, az ayahuasca egyik fő alapanyaga), valóban kaput jelenthetnek-e ezen entitásokkal való interaktáláshoz.

A Harvard Orvosi Egyetem (Harvard Medical School) elismert pszichiátriaprofesszora, a Pulitzer-díjas író és ufológus Dr. John Edward Mack (1929-2004) 1995-ben publikált egy kutatást az idegenek általi emberrablási esetekről. Azt találta, hogy a mentális betegségben nem szenvedő személyek szinte azonos találkozásokról számolnak be ezekkel a lényekkel. A leírások túl hasonlóak voltak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket.

A világ minden tájáról dokumentált több ezer idegen elrablási esetben ismétlődnek a szöcske vagy imádkozó sáskaszerű megjelenési formák, ami azt mutatja, hogy ezek az interakciók nem korlátozódnak egyetlen kultúrára, etnikumra vagy kontinensre. Ezek a teremtmények nem csupán termetes rovarok. Humanoid vonásokkal rendelkeznek, gondolkodó lények. Bár a sáskákról nem igen hallani olyan széleskörben, mint például a szürkékről, mégis fontos és jelentős helyet foglalnak el a nem-emberi interakciók forgatókönyvében a hozzájuk fűződő élmények szokatlan mentális mélysége miatt.

A sáskaföldönkívüliek általában nem az elsődleges szereplők az idegenekkel való találkozásokkor, ehelyett megfigyelőkként, csendes rendezőkként karakterizálhatók. Jelenlétük egyaránt érezhető pszichésen és fizikailag, sőt valahogy tudatában van az átélő annak, hogy ez a lénytípus intelligens. Mozdulataik általában kecsesek, megfontoltak és tiszteletteljesek. A megtapasztalók gyakran számolnak be elemi erővel érkező érzésről, mintha valami ősi, bölcs és alapvetően idegen jelenlétében lennének. 

A reptiliánokkal, akiket jellemzően dominánsnak és hierarchikusnak írnak le, vagy a szürkékkel, akik technikai, klinikai és operatív jellegűek, viselkedésükben kifejezéstlenek, a sáskaidegenarchetípus magasabb rendű és mélyebb szintű kognitív és spirituális szintet foglal el a megtapasztaló emlékében. Nem uralják a helyzetet, hanem finoman irányítják. A jelentésekben előforduló ritkaságuk tükrözheti az alacsony létszámukat, ugyanakkor az is valószínűsíthető, hogy csak a kulcsfontosságú pillantokban mutatkoznak meg, ha az interakció összetettsége megköveteli. Az, hogy az elrablás során ezek a rovarszerű lények döntő pillanatokban jelennek meg, utalhat arra, hogy nem csupán egy másik fajról van szó, hanem az egész elrablási programsorozat -és ezzel együtt a reprodukciós eljárások, a hibridizációs program és a genetikai anyagok begyűjtésének- tervezői, megalkotói és felügyelői.  Megfigyelik az éppen zajlódó folyamatokat, beavatkozásokat, mivel érdekli őket a történések mélyreható megtervezése, telepatikus úton megnyugtatják az eltérített személyt, esetleg minimális gesztusokkal utasítják a szürkéket. Míg a szürkék félelmet, zavarodottságot és távolságtartást válthatnak ki, a mantoidok általi emocionális reakció jóval árnyaltabb. Egyszerre tűnnek megjelenésükből adódóan rémisztőnek, ugyanakkor mélyen empatikusként jellemzik őket, ami azt sugallhatja, hogy teljesen más tudatossági szinten lépnek interakcióba, amelyet nem könnyű emberi érzelmi és fogalmi kategóriába sorolni.

.

Istenek, vezetők, hírvővők és megfigyelők

Az emberiség történelme során a művészetekben, hitvilágokban és mondákban régóta megelevenített imádkozó sáskalényeket. Egyes mitológiában az istenségekhez vagy más hatalmas alakokhoz kapcsolódnak, míg másokban egyszerűen szimbolikus jelentéssel bíró rovarok. Gondoljuk a jól ismert egyiptomi 10 csapásra, amiben a 8-ik csapásban, a sáskajárásban a megélhetés, a jólét feletti hatalmát demonstrálva Isten ítéleteként jelenik meg a sáskaraj. 

A „mantisz” az ókori görög μάντις (mantis) szóból származik, ami prófétát vagy látnokot jelent. Valakit, aki olyan dolgokat látott, amiket mások nem. A hellásziak úgy vélték, hogy a sáskarovarok a spirituális világból közvetíthetnek. 

Az asszírok az imádkozó sáskát nekromantának és jövendőmondónak tartották, aki kapcsolatban állt az isteni hatalommal.

Az ókori egyiptomiak imádkozó sáskaszerű lényeket ábrázoltak a Halottak könyvében. Alvilági kalauzokként szolgáltak, akik a lelkeket elkísérték útjukon. Ezeket a lényeket nem állatokként vagy rovarokként, hanem következetesen intelligens, hatalommal és céllal rendelkező entitásokként jelenítették meg, akik mind az életben, mind a halálban képesek útmutatást nyújtani. Az imádkozó sáskáknak külön hieroglif szimbóluma is volt, a „qdtm”.

Az őslakos amerikai hagyományokban, különösen a délnyugati törzsekben hallhatunk történeteket égből érkező rovarszerű lényekről. A hopik Kachina szellemről beszélnek. Némelyik Kachina-nak imádkozó sáskaszerű vonásokat tulajdonítanak. Hírvivőként szolgálnak emberek és istenek között, érzelemmentesek, rendkívül intelligensek, beszéd nélkül kommunikálnak, az emberi felfogóképességet meghaladó képességekkel rendelkeznek, tetszés szerint jelennek meg s tűnnek el.

.

Illusztráció egy sáskaszerű Kachina szertartásviseletről (kép 1.)

.

Az afrikai Khoisan (Khoe-Sān) törzs kifejezetten az imádkozó sáskát tartja a Föld első élőlényének, aki életet adott az állatoknak és az embereknek, elhozta a tüzet az emberiségnek, feltalálta a nyelvet, hogy segítse a korai emberek kommunikációját és megalkotta a Holdat a vadászok kísérőjeként azzal, hogy egy epehólyagot dobott az éjszakai égboltra.

A dél-afrikai szanok vagy busmanok egy ǀKaggen nevű cselszövő, teremtőistent tiszteltek, aki általában imádkozó sáskaformát öltött –alakváltoztató tulajdonsága utalhat a sáskaföldönkívüliek alakváltoztató mivoltára.

.

Fénykép egy ősi afrikai sáskaszerű humanoidábrázolásról (kép 2.)

.

A kannibalizmusról hírhedt új-guineai asmat törzsben az imádkozó sáska a fejvadászathoz kapcsolódó erőteljes szimbólum. Az ellenségek fejének levágását magába foglaló fejvadász rituálék az imádkozó sáska nőstények szexuális kannibalizmusának természetéből gyökereztethető, amikor is a nőstény párzás előtt vagy alatt leharaphatja és elfogyaszthatja a hím fejét.

.

A szobrok és a fafaragás központi elemet játszik az asmat közösségben. A képen lévő guggoló pozíciójú fafaragvány az asmat teremtésmítosz egyik eseményét ábrázolja. Hitük szerint egy teremtőalak, Fumeripits volt az első ember a Földön. Ő teremtette meg az első embereket térdüknél és könyöküknél összeillesztett fafigurákból. A faragvány formája és testhelyzete hasonlóságot mutat az imádkozó sáskáéval (kép 3.)

.

Egy közelmúltban felfedezett sáskaszerű ábrázolás újabb vizuális réteggel gazdagította a mantiszokkal fennálló ősi kapcsolatok bizonyítékait. 2017 és 2018 között egy archeológusokból és entomológusokból álló csapat az iráni Markazi tartomány teymarehi lelőhelyén egy különleges zoomorf sziklarajzot dokumentált. A nemzetközi szankciók megakadályozzák a radiokarbonos kormeghatározási módszerek alkalmazását a régészeti lelet pontos datálására, de a 14 centiméter hosszú és 11 centiméter széles „guggoló imádkozó sáskaember” becslések szerint 4000 és 40000 évvel ezelőtt készülhetett. A motívum egy sáskaszerű alakot ábrázol háromszögalakú fejjel, nagy szemekkel és 6 végtaggal, ami fenyegető testtartást mutat mellső lábainak oldalra felemelésével és szétnyitásával. A fejen lévő függőleges nyúlvány az Empusidae családjába tartozó sáskafajra utal. 

.

Balra az iráni sáskaszerű petroglifa, jobbra egy az Empusidae családjába tartozó sáskaegyed (kép 4.)

.

A kínai pergamentekercseken is visszaköszön az imádkozó sáska ábrázolása, a bátorságot és a kegyetlenséget jelképezte, számos testrészét felhasználták gyógyászati célra.

Az olasz folklórban a sáskák babonákkal vagy előjelekkel hozhatók összefüggésbe, megjelenésüket néha a közelgő változás jeleként értelmezték. 

A franciák úgy tartották, hogy az imádkozó sáska mellső lábaival megmutatja az eltévedt gyerekeknek a hazautat.

A törököknél és általánosságban a muszlim körben elterjedt hiedelem, hogy az imádkozó sáska fogólábai mindig Mekka, Mohamed próféta szülőhelyének iránya felé mutatnak, ami spirituális iránymutatást, vallási jelentőséget kölcsönöz az említett rovarfajnak.

Az imádkozó sáskákkal való modern találkozások feltűnő hasonlóságokat mutatnak számtalan archaikus történettel. A kultúrák közötti azonosság többre utal, mint kizárólagos véletlen egybeesésre. A Squatting (squatter) mantis man: A prehistoric praying mantis petroglyph in Iran [Guggoló (meglapuló) sáskaember: Egy prehisztorikus  imádkozó sáska sziklarajz Iránban] című tanulmány szerzői kiemelik, hogy „Az imádkozó sáskák mindig is lenyűgözték, megijesztették és megdöbbentették az emberiséget álcázó és utánzó képességükkel, vadászati és zsákmányszerzési készségeikkel, valamint bizarr szexuális viselkedésükkel” hozzátéve, hogy ezen ragadozó rovarfajt vadászati képessége miatt is ábrázolhatták inspirációként a vadászok számára. A szkeptikusok azzal érvelnek, hogy a sáskaábrázolások mindössze egy már eleve humanoidnak tűnő rovar kulturális értelmezései, ami valljuk be, nem ad magyarázatot a mai napig tartó számtalan modernkori találkozásra. Ezek az imádkozó sáskaalakok izolált kultúrákban jelentek meg, amelyek nem álltak kapcsolatban egymással. Könnyen beláthatjuk, hogy elég valószerűtlen annak esélye, hogy az emberek különböző korokban világszerte egymástól függetlenül ugyanazt a mitikus lényt ugyanazokkal az attribútumokkal találták volna ki egy hallucinogénebb pillanatukban. 

A kérdés nem az, hogy ezek a kultúrák láttak -e valamit. A kérdés az, hogy pontosan mit vagy kit láttak? Miért nyűgözték le a letűnt korok embereit a sáskák már legalább 4000 évvel ezelőtt?  Mi késztette őket a látottak maradandó megörökítésére? Bármik is ezek a lények, nem egy új archetípus. Civilizációnk hajnala óta figyelnek minket, érdeklődnek irántunk és időnként az emberiség tanítói voltak. Ezen ábrázolások egy fejlett földönkívüli fajjal való korai kapcsolat visszhangjai. Arról mesélnek nekünk, hogy a sáskaemberek már évezredek óta látogatják a bolygónkat, sőt talán már velünk is élnek.

.

A sáskatalálkozások egységes, tagadhatatlan mintát követnek 

Lon Strickler paranormális kutató 2006 óta több tucatnyi sáskaemberrel való találkozást dokumentált. Kiderült, hogy az interakciók konzisztens mintát követnek, ami azt demonstrálja, hogy az elrablások azonossága nem pusztán a véletlen torzítása. Az elektronikai meghibásodás (a kamerák nem működnek, a mobiltelefonok lemerülnek, az órák visszafelé járnak), az erdő elcsendesedése mellett a visszatérő elemek közé tartoznak, hogy a szemtanúk különös zümmögő vibrálást tapasztalnak, az idő lelassulni látszik, furcsán kezdik érezni magukat, sőt egyeseknek a hajuk is égnek áll, mintha körülöttük statikus elektromosság gyűlt volna össze. A sáskalény megjelenésével minden megváltozik az észlelő személy környezetében, de a legzavaróbb hatás az átélő elméjében történik. 

Átmenetileg kiválthatnak bizonyos érzelmi állapotokat, blokkolhatják a kiváltott traumatikus emlékeket, elhomályosíthatják a tudatunkat, megváltoztathatják az érzékeléseinket beleértve az időérzetünket is, megbéníthatják a testünket, behatolhatnak az elménkbe, gesztusaikkal irányíthatják a mozgásunkat. Ezek nemcsak észlelések, hanem az észlelők telepatikus kontaktról és emlékeik kiemelésének érzéséről számolnak be. A testen kívül az elmét is megfigyelik, vizsgálják, képesek közvetlenül az emberi elméből információkat kivonni. Például a teremtmény olyan dolgokat tud rólunk, amiket soha senkivel nem osztottunk meg, tud a gyerekkori emlékeinkről, olyan dolgokról, amelyektől félünk. Az egyik megtapasztaló úgy érezte, mintha csipeszekkel járták volna át a gondolatait, néhány átélő viszont úgy érzékelte, mintha agyszkennelést végeztek volna rajtuk, vagy valaki gondolataik lapjait lapozgatta volna. Ez a hatás nem mindig fenyegető. A telepatikus és mentális behatolást (ami alatt gyakorta az átélőben váratlan nyugalomérzetet keltenek, ám ez az érzés hirtelen szertefoszlik, amint a lény megszünteti azt, és a nyugalom érzését zavarodottság, félelem váltja fel) szinte minden tanú megemlíti, akit 18 méteren belül megközelített egy mantisz. 

A mantisszal való találkozás után többen pszichikus képességeik fejlődését tapasztalhatják. Tanulmányukban a pszichológiai végzettségű ufo-kutató Denise Stoner a bölcsészdiplomával rendelkező ufológussal Kathleen Marden-el, aki „mellesleg” Betty és Barney Hill unokahúga, arra a megállapításra jutott, hogy a földönkívüli elrablások áldozatainak 79%-a produkált új pszichikus képességeket a találkozás után. 

A megváltozott pszichikus képességek mellett az elrablási forgatókönyvek másik közös vonása a holografikus projekció. A vetítések során a mantiszok edukatív jelleggel holografikus képeket mutatnak az eltérítetteknek a Föld bolygó lehetséges jövőjéről, különösen a környezeti pusztulásról illusztrálva fajunk bolygóra gyakorolt negatív hatását, ami arra enged következtetni, hogy képesek egyszerre több valósághoz hozzáférni.

.

Az illusztráció azt a jelenetet ábrázolja, amikor az eltérítetteknek holografikus projekciók által információkat közvetítenek a sáskaföldönkívüliek (kép 5.)

.

Földalatti több millió éves sáskák, extradimenziók és antaresi kapuőrök, avagy hol vannak és honnan származnak a mantidok?

A mantidok morfológiája, amely annyira idegen az emberi szemnek, egy nagyon eltérő evolúciós közegben fejlődött ki. Egy olyan világban, ahol a vizuális és kémiai kommunikáció jobban formálhatta az intelligenciát, mint mondjuk a társas kötődés. Messzi galaxisokból és azon túli birodalmakból, világokból érkezhetnek. Több száz millió évvel ezelőtt fejlődhettek ki, messze a földi civilizáció előtt járnak spirituális és anyagi szinten. Evolúciós előnyükből adódóan „egyszerűen” kivetíthetik tudatukat hatalmas távolságra is, ahelyett, hogy fizikailag odautaznának. Amennyire tudjuk, bázisaik, planetoidjaik vannak a Naprendszerünkben és a Marson különböző helyszíneken. Ám valójában nem tudjuk konkretizálni származási helyüket, nem tudjuk, van -e anyabolygójuk vagy egykoron szétszóródtak a kozmoszban, és különböző bolygókon fejlődtek -e tovább eltérő evolúciós háttérrel, azonban több meggondolkodtató elmélet szól eredetükről.

.

Illusztráció a sáskaföldönkívüliek lehetséges evolúciójáról (kép 6.)

.

Az Ősi Föld Hipotézis (Ancient-Earth Hypothesis) a „földi” idegeneket veszi alapul és teret ad az üreges Föld teóriának is. Eszerint évmilliókkal ezelőtt egy rovarfaj a dinoszauruszok elől a Föld alá menekült, majd mélyen a felszín alatt egy korai intelligens fajjá evolválódott. Agyuk a miénkhez hasonló neurális hálózatokat kifejlesztve évmilliókkal korábban elsajátította az atommanipulációt, az álcatechnológiát, a teleportációt és azon technológiákat, amelyek előtt értetlenül állunk és képtelenek vagyunk felfogni. Ennélfogva az intelligens élet egy korai ágát képviselik, amely bolygónkon őshonos és talán rejtett fajként vagy interdimenzionális látogatóként bukkant fel újra.

Amennyiben nem csak kinézetükben, hanem biológiailag is rovarszerűek, akképpen valószínűtlen, hogy egy humanoid sáskafaj kifejlődhetett volna a Föld nevű bolygó általunk lakott dimenziójában. A valaha élt legnagyobb ismert rovarfaj, a Meganeuropsis szitakötőfaj 300 millió évvel ezelőtt szelte az akár 6 méteres szárnyfesztávolságot is elérő szárnyaival az őslevegőt. A rovarok akkoriban nagyobbak voltak, mivel a mai 21%-ék helyett a Föld légköre 35%-ban állt oxigénből. A rovaroknak nincs tüdejük, tracheákon keresztül lélegeznek, amik összekapcsolódnak apró légzőnyílásokkal a külső vázukon. Ez a speciális, a rovar egész testében elágazó légzőrendszer kisebb termetű állatoknál működik, de nagyobbaknál kudarcot vall. Egy 2,2 méter magas imádkozó sáskalény megfulladt volna saját súlya alatt, külső vázát túl nehéz lett volna mozgatnia. 

A másik felvetés szerint interdimenzionális jellegűek, részben a normál téren és időn kívül működnek. Vagyis nem az univerzum egy adott pontjából, hanem egy innen, csak éppen a valóság egy másik rétegéből származó létforma. Mi, emberek négy dimenziót érzékelünk: szélességet, hosszúságot, magasságot és az időt. Az elméleti fizika és az ufológia vallja, hogy több dimenzió létezik, akár 10, 11, 12, a CERN Nagy Hadronütköztetője (Large Hadron Collider, LHC) pedig aktívan keresi az extradimenziók létezésének bizonyítékait. Ha ezen dimenziókat szubatomi térbe hajtogatnánk, egyes létformák oldalirányban mozoghatnának a valóságban, mintha lapozgatnának egy könyvet. Minden könyvoldal szimultán, egyszerre létezik, de egyszerre csak egy oldalt látunk. Viszont ezek az entitások az egész könyvet minden egyes oldalával együtt egyszerre látják. Ez magyarázhatja meg, miért jelennek meg és tűnnek el olyan hirtelen a sáskaföldönkívüliek –nem szegik meg a fizika törvényeit; olyan törvényeket alkalmaznak, melyeket még nem értünk.

A harmadik teória a sáskalények extraterresztriális eredetét veszi kiindulópontként. Ha egy faj alacsonyabb gravitációjú és eltérő légkörű bolygón fejlődött ki, kifejleszthetett rovarszerű tulajdonságokat. Telepatikus és mimikri képességük mögött számunkra természetfelettinek ható fejlett technológia állhat. Elképzelhető, hogy mantiszeredetű az a szupertitkos álcatechnológia, amit az amerikai hadsereg próbál visszafejteni (vagy már sikeresen visszafejtett), és saját céljaikra szabva fejleszteni. 

Courtney Brown (1952-), matematikus, társadalomtudós, az Emory Egyetem politikatudományi tanszékének docense, parapszichológus, aki a PhD-ját a Washingtoni Egyetemen szerezte meg, két alapvető sáskalény típust különböztet meg: az ellenséges és a barátságos szándékúakat. Az ellenséges, rosszindulatúak egy másik földönkívüli csoport, a reptiliánok rabszolgafaja, eközben a jó mantoidok független orientációval rendelkezve nem rabszolgák, nincsenek a reptiliánok által kontrolálva.

Debbie Solaris, aki természettudományi alapdiplomát szerzett, több évet szolgált az amerikai hadseregben, saját élményeket szerzett földönkívüli űrhajóról és idegenekkel, úgy véli, az imádkozó sáskalények egy fizikai típus, amely különféle formában nyilvánulhat meg az univerzumunkban és a galaxisunkban. A sáskák „valójában különböző univerzumokból származnak, de letelepedtek itt a mi univerzumunkban. Ők voltak azok a lények, akik az Antares csillagrendszerben laktak. Az Antares csillagkapu kapuőreinek tekintették őket. Volt egy oka annak, hogy miért kellett felügyelniük ezt a csillagkaput, mivel a lelkek áthaladhattak az Androméda-galaxisból, de nem engedték nekik elhagyni a Tejútrendszert. Mert ha egyszer meghoztad azt a döntést, hogy a Tejútrendszer tapasztalatának részévé válsz, el kellett kötelezned magad, hogy egy ideig itt maradsz.” Más kontaktszemélyek az Androméda helyett az Orionba vagy a Sárkány csillagképpe helyezik el a mantiszokat, akik a reptilián fajjal együttműködve dolgoznak egy messzemenő kozmikus szövetség részét képezve, amely befolyást gyakorol a Földre.

A Mantisz csillagmag hipotézis (The Mantis Starseed Hypothesis) azt állítja, hogy egyes Földön élő emberek lelke a mantiszfajtól eredeztethető és a hibridizációs program okán inkarnálódtak emberi testbe. Az egyének jellegzetes tulajdonságokkal bírva művészi beállítottságúak, van érzékük ahhoz, hogy egy kirakós darabkáit összeillesszék, vitalitást visznek bármibe, amibe belekezdnek.

A mantiszidegenek valódi eredetét továbbra is rejtély övezi. A kutatók és a megtapasztalók számos lehetőséget vonultatnak fel, amelyek mindegyike újabb réteggel gazdagítja a tágabb földönkívüli narratívát.

.

A rovarszerű küllem nem azonos a rovarral

Vannak emberszerű (nordikok), hüllőszerű (reptiliánok) és rovarszerű idegen fajok, azaz inszektoidok. A sáskaföldönkívüliekre rovarokként hivatkozunk, ám ez egy általunk létrehozott besorolás, amelyet a földi fajokról alkotott jelenlegi ismereteink korlátoznak. 

Köztudott, hogy a sáskalények sokféle megjelenési formát ölthetnek, mégis a faj legszembetűnőbb vonása névadójával, a ragadozó és húsevő imádkozó sáskával (Mantis religiosa) való hasonló fizikai tulajdonságaiból fakad. A nyurga test, a két megnyúlt kar, a vékony tarsus, a fénylő kitines külső vázszerkezet, a keskeny, háromszögalakú fejforma, amelyből néha kiáll valamilyen két csápszerű tapogatószervéhez hasonlító szarvszerű nyúlvány, és a hatalmas, ferde, mélybarna vagy fekete színű szempár mind egy óriásrovar benyomását kelti. 

Fejüket képesek nagy szögben, akár 180 fokos tartományban elfordítani, ami lehetővé teszi számukra környezetük megfigyelését, miközben testüket mozdulatlanul tartják. Az emberi végtagokkal ellentétben hajlított alakú karjaik és lábaik plusz ízületeket tartalmaznak, amelyek rendkívüli ügyességet és széles mozgástartományt biztosít. Jellemzően kezük három ollószerű „ujjba” végződik. Tapadókorongszerű lábaik a járás közbeni stabilitás elérését biztosítják. 

A kommunikációs képességük szinte teljes mértékben telepatikus. Nem használnak szájat, hogy a levegőt rezegtetve hangokat adjanak ki. Ehelyett magas szintű telepátiával rendelkeznek, amely túlmutat az egyszerű gondolatátvitelen, lehetővé téve számukra, hogy egyetlen pillanatban megosszanak összetett képeket, fogalmakat és akár több érzékszervre kiterjedő benyomásokat is. Az átélők közvetlen letöltésekként, mintsem hétköznapi kommunikációként aposztrofálják ezeket a telepata hatásokat. Ám néhány kontakt a szó megszokott értelmében hallotta őket egymással kommunikálni. A mantidok hallható nyelve a lények között váltott kattanó, kattogó hangok szándékos és ritmikus sorozataként írható le. Ezeket a kattanásokat néha finom trillák vagy magas frekvenciájú hangok kísérik, jelentésrétegei meghaladják az emberi felfogóképességet.

A mantidoknak tulajdonított képességek messze túlmutatnak a fizikai képességeken. Alakváltó mivoltuk mellett láthatatlanná válhatnak, továbbá egy fejlett technológia segítségével testük köré olyan mezőt hozhatnak létre, ami emberi megjelenést kölcsönöz nekik. Rovarszerű vonásaik és fejlett kognitív tulajdonságaik lenyűgöző betekintést nyújtanak a Földön kívül létező életformák sokféleségébe

Méretük változó, az antaresi sáskaidegenek például a 4,5-6 méter (15-20 láb) magasságot is elérhetik, az orioni egyedek inkább közelebb állnak az emberi átlagmagassághoz. Preston E. Dennett (1965-), díjnyertes író, aki régóta a paranormális és ufós jelenségek széles skáláját kutatja, több száz megtapasztalót leinformált, tagja a MUFON-nak (Mutual UFO Network – Kölcsönös UFO Hálózat), több kontaktja találkozott mantisszal. Ezek közül két beszámoló jól illusztrális példát nyújt a mantidok magasságának szemléltetéséhez.

Kevin Cannon, aki kapcsán  Dennett azt nyilatkozta, hogy „Tetszett a beszámolója, mivel ő egy haditengerészeti szanitéc. Tudod, ez valaki, aki katonai kiképzésben részesült, képzett megfigyelő, ismeri a repülőgépét”, úgy érzékelte a közte és a mantisz közötti magassági viszonyokat, „mintha egy kosárlabda palánkra néznék fel”.

A harmincas éveiben járó, öt gyerekes, az „Eleanor” álnevezt viselő hölgy, aki tanár volt az illinois-i O’Fallon-ban, esete egészen 2006 novemberéig nyúlik vissza. „Eleanor” egyik szokásos hajnali kocogására indult kutyájával, amikor egyszer csak „Hirtelen éber lett a kutyám. Lassított a léptein, felemelte a fejét és a fülét és tekintetét valami előttünk álló dologra szegezte. Felnéztem, várva, hogy egy állatot lássak. Normális volt szarvasokkal, prérifarkasokkal, rókákkal vagy alkalomadtán más gyalogosokkal találkozni az úton (…)”. „Eleanor” lassan megált, próbálta értelmezni az úton, körülbelül tőle 30 méterre elé terülő látványt: egy nemegészen fekete, nagyon sötétszürke alakot. Első pillantásra azt hitte, hogy egy jelmezes gólyalábon közlekedő férfi, de „Nem láttam semmilyen ruházatot. Pontosan úgy nézett ki, mint egy felegyenesedett, sétáló imádkozó sáska”. Úgy festett, hogy a teremtmény keres valamit a földön, koncentráltnak, de semmi képpen sem sietősnek tűnt; láthatóan nem aggódott amiatt, hogy észreveszik. „Az agyam pörgött, próbáltam eldönteni, mit tegyek. Tényleg elgondolkoztam azon, hogy megfordulok és hazarohanok, de valamilyen oknál fogva késztetve voltam, hogy közelebbről is megnézzem.”

Tanári mivoltából adódóan nagyon világos, érthető leírást adott a kifejezetten karcsú, kitinvázt viselő alakról, és egy elég jó viszonyítási módszerrel tudta meghatározni annak magasságát: „Visszamentem arra a területre később, napközben és az utcai lámpa alá álltam. 165 centi magas vagyok és az utcai lámpa legalább háromszor akkora volt, mint én, szóval tudom, hogy a lény közel 4,5 méter (15 láb) magas volt”. Nagy területet bejárt hosszú, botszerű lábaival, amelyekkel 2 méteres lépéstávolságokat tehetett meg. Az észlelésbe belejátszhatott az is, hogy keletre, O’Fallon közelében található a Scott Légibázis (Scott Air Force Base). 

„(…) évekbe telt, mire arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg valamiféle interdimenzionális lény volt. Kényszeresen tűnődöm, hogy miért láttam ezt. Miért hagyta, hogy lássam? (…) Soha, bárcsak soha ne láttam volna, de ugyanakkor most már tudomásom van, hogy van valami több is.” 

.

A térkép „Eleanor” észlelésének helyszínét és a Scott Légibázis területét szemlélteti (kép 7.)

Utcakép „Eleanor” észlelésének helyszínéről (kép 8.)

.

„Eleanor” később a találkozás hatására kutatásba kezdett, és talált egy hasonló beszámolót. Egy férfi szintén látott egy mantiszt késő este átkelni egy úton. Érdekes tényező ebben a beszámolóban, hogy a férfi azért nem tudta megsaccolni a teremtmény magasságát, mert az négykézláb mozgott. Ahogy Preston E. Dennett fogalmazott, „Ezek az esetek azt mutatják, hogy úgy tűnik, imádkozó sáskák látogatják bolygónkat”, és „Ez nem szokatlan.”

Különböző típusú, fajú rovarszerű nonhumán entitások léteznek. Ahogy a Földön a rovaroknak, akképp a földönkívüli inszektoidoknak is lehetnek változatai és alfajai. A sáskaföldönkívüliek magassága attól függően változhat, hogy melyik helyről, csillagrendszerből származnak, ami a magasság természetes evolúciójának tekinthető.

.

A tudatalatti asszociációinkból eredő korlátozottságunk

Visszataszítónak tetsző megjelenésük ellenére sokan összességében többnyire pozitívnak könyvelték el a találkozást. Először is, érző és teljesen értelmes entitásokról beszélünk. 

A rovarok viselkedésükben és megjelenésükben, mozgásukban, kecsességükben a „másság” minőségét testesítik meg. Szemükkel olyan spektrumokat érzékelnek, amilyeneket mi el sem tudunk képzelni. Régebb óta vannak itt, mint mi, és valószínűleg túlélnek minket. Az emlősökre jellemző tulajdonságok hiánya hajlamos elidegeníteni és felzaklatni az embereket, ami ökológiai jelentőségük ellenére sok rovar halálához vezet. Bár az imádkozó sáska kiemelkedik a leginkább emberszerű ízeltlábúak közül, mégis mélyen gyökerező félelemet, undort válthat ki belőlünk. Felmerül a kérdés, hogy vajon ez az emberi reakció magyarázza -e a mantiszokkal való érintkezéskor fellépő bénultságérzetet? Nem zárható ki annak lehetősége, hogy az eltérítettet célzottan helyezik ideiglenes bénultság alá óvintézkedés gyanánt, kivédve az ember ősi elsöprő vágyát, hogy elpusztítsa a „mást”.

Dale Harder (1955-) 12 évig dolgozott mérnökként a NASA Space Shuttle programjában, több, mint 45 éve ufológus, a világ legrégebbi ufos szervezetének, a Cleveland Ufology Project (CUP), illetve a MUFON tagja, állítása szerint rendszeresen interakcióba kerül földönkívüli entitásokkal. Úgy véli, az imádkozósáskák kifejezetten empatikus, gondoskodó faj, az észlelők negatív benyomása a mantiszok különös, rémületbe ejtő kinézetéből fakad. „Úgy hiszem, hogy az az elképzelés, hogy az imádkozósáskák az esetek többségében konfrontatívak vagy negatívak, vagy bármi, ami legtöbbször előfordul, úgy tűnik, abból a tényből fakad, hogy olyan félelmetesnek néznek ki. Nagyon ijesztőnek tűnnek. És mi azonnal arra következtetünk,» Ó, Istenem, ha így nézel ki, akkor biztosan gonosz vagy«. És ez nem szükségszerűen van így.” 

Tulajdonképpen saját sztereotipikus gondolkodásunk lép érvényre, amint szembe találjuk magunkat egy sáskaföldönkívülivel. A halo effektus (halo effect), más néven holdudvarhatás során a másik személy egyetlen, pozitívnak (például szépség) vagy negatívnak (például nem vonzó külső, egy heg az arcon) vélt tulajdonságából egyenes következtetünk személyiségre. Nevezetesen, a szép embereket automatikusan jónak, intelligensnek, a számunkra nem vonzó megjelenésűeket rosszindulatúnak, gonosznak könyveljük el. Ez a kognitív torzítás rávilágít emberi gondolkodásmódunk korlátozottságára, illetve sebezhetőségünkre is. Gondoljunk csak bele, mennyire könnyű dolga lenne velünk egy rosszindulatú, alakváltoztató idegennek: magára ölt egy számunkra megnyerő külsőt, és mi máris pozitív szándékokat feltételezünk róla.  Dale Harder megítélése szerint a mantidok emberiséggel kapcsolatos mentalitása jelen pillanatban jóindulatú, de „egy rózsának mindig vannak tövisei, így előfordulhat némi negativitás is bizonyos esetekben.”

A rúnák és a skandináv miszticizmus szakértője, a paranormális jelenséggel saját közvetlen tapasztalattal rendelkező Kaedrich Olsen szerint a nyilvánvalóan ijesztő kinézetük ellenére elég kellemes a mantiszok társaságában lenni. „Sok beszámoló szerint ezeknek a lényeknek jó humorérzékük van”.

Olsen a sáskák „jófejségét” hangsúlyozó vélekedésével összecseng az 51-es körzet néhai tudósának, Dr. Pete Peterson elbeszélésével. Peterson a titkos programokban való munkái során néhány földalatti katonai bázison több alkalommal kommunikált mantisz típusú lényekkel, akikkel ráadásul együtt is dolgozott. Egy ízben például mindannyian, emberek és sáskák egyaránt körbeülték az étkezőasztalt, és a sáskák gúnyt űztek az emberek étkezési szokásaiból, ami számukra kicsit undorítónak tűnt. Velünk ellentétben ezek a lények állítólag nem fogyasztanak fizikai táplálékot, hanem fényből és hangból nyerik az energiát. 

.

Amerikai katonák és sáskalények jókedélyben körbeülik egy katonai bázis étkezőasztalát. A jelenet Dr. Pete Peterson beszámolóját rekonstruálja (kép 9.)

.

Peterson elmondása alapján folyton viccelődtek a lények, és nagyon jól érezték magukat. Mivel olyan emberekkel volt körülvéve, akik társaságában biztonságban érezte magát, így nem tartott a sáskák jelenlététől. „Nem hiszem, hogy az a valami megfordult volna és megevett volna”, ám csodálkozással töltötte el a látványa. Két lábfeje, két lába, két karja, két keze, két szeme, két füle, egy orra, egy szája, egy állkapcsa és egy álla volt, mégis úgy nézett ki, mint az imádkozó sáskák. Angolul beszélt, de a hang nem úgy hangzott, mintha lágy szövetű szájon át közölte volna. Némelyik mantisz beszél, mások pedig telepatikusan kommunikálnak. „Olyan, mintha tudnád, mire gondolnak és ők is tudnák, te mire gondolsz.”

.

A mantiszok társadalmi berendezkedése és más fajokkal való viszonyrendszere

A sáskaidegenek matriarchális társadalomban élnek, nagyrabecsülik a feminin energiát, de mindenkit egyenlőnek tartanak. Az elraboltak következetesen hatalmi, döntéshozatali pozíciót betöltő szerepüket hangsúlyozzák. A jelentésekből tudható, hogy a nonhumán létformák között is van valamilyen galaktikus hierarchia, szervezett strukturáltság, valamilyen szempont(ok), ami alapján cselekszenek, viselkednek. Az viszont nem világos, hogy ez a meghatározott viszonyrendszer az idegen fajok egészére vagy csak azok egyedeire, képviselőire érvényesek -e. A különböző minőségű interakciók során nem ritka, hogy az átélők több földönkívüli fajhoz tartozó entitással is találkoznak, ami a fajok közötti együttműködést bizonyítja. Feltételezhetőleg a hierarchikus felállás céljaik elérésében, erőforrásaik elosztásában és a feladatok koordinálásában segít biztosítva a rendezettséget és az átláthatóságot. Azonban a legtöbb rendszerhez hasonlóan, a hierarchiának is vannak hátrányai. Néha nehezebben alkalmazkodnak a változásokhoz, korlátozott lehet a horizontális kommunikáció, a hierarchia egyes részei elszigetelődhetnek egymástól, a magasabb szinteken lévők visszaélhetnek a hatalmukkal.

Gyakran látni a sáskákat hosszú, galléros, egyszínű (sötétszürke, kék vagy lila) köpenyben, amely már-már papi megjelenést kölcsönöz nekik, míg némelyikük ruhátlan. Legtöbbjük teste sötétbarna, de más színűekkel, zölddel, feketével, fehérrel, sőt arany árnyalatúval is találkoztak már. Egyesek arról számoltak be, hogy a sáskákat olajos anyag borította. Feltehetően testük és viseletük színe a társadalmukon belüli specifikus szerepükre vagy rangjukra utal -a lila öltözetet viselő személyek a földönkívüli hierarchia legfelsőbb pozícióit foglalják el. De akár színük az életkorral is változhat, egyes források szerint az öregedéssel aranyszínűbbé válnak.

.

Illusztráció egy, a magas státuszt szimbolizáló lila palástot viselő sáskaföldönkívüliről (kép 10.)

.

Whitley Strieber (1945-) a Texasi Egyetemen végzett, majd íróként helyezkedett el. Ő az egyik legismertebb idegenek által elrabolt személy, élményét Communion című művében osztotta meg a publikummal, 1989-ben Christopher Walken főszereplésével filmvászonra vitték történetét. 

Whitley a sáskaidegenekre mérnökökként vagy tudósokként hivatkozott, akik kis szürkéket irányítanak. Mások az orvosi eljárásokat és genetikai mintavételeket felügyelő, a szürkék felett álló orvosoknak, sebészeknek vagy tisztviselőknek írják le, akik, amikor megjelennek, az szürkékkel együtt az egész helység megváltozik. 

A történetek konzekvensek. Olyan emberek, akik soha nem találkoztak egymással, különböző kultúrából, országból és háttérből származnak, különböző időben ugyanazon entitásokról számolnak be ugyanolyan jellemzővel, temperamentummal (intelligencia, céltudatosság, hatékonyság, telepatikus képesség) és szereppel. 

A többi idegentípussal való kapcsolati struktúrát tekintve a sáskaföldönkívüliek kapcsolatban állnak a szürkékkel, de nem alárendelt módon. Látszólag felügyelik az egész helyzetet, utasításokat adnak, irányítják a szürkéket, akik az elrablások során a gyakorlati feladatokat végzik. A szürkék az elrabolt személlyel foglalkoznak, mialatt a sáskák a háttérben irányítják a szálakat. Az emberek párhuzamot vontak az idegen járművek fedélzetén látott lényekkel és a rovarok, különösen a méhek között. Nevezetesen a szürkék valamilyen módon a herékhez, a hím méhekhez és a dolgozó méhekhez hasonlítanak, a sáskatípus pedig a többinél nagyobb méretű és intelligensebb méhkirálynőnek tekinthető. 

Az egyik lehetséges magyarázata a szürkék és a mantidok közötti kollaborációnak az az lehet, hogy vannak olyan létformák, akik magasabb szinteken, dimenzióban, szférában vagy létállapotban -nevezzük bárhogy is- működnek és ebből kifolyólag nem tudnak 3D-ben működni. A mantidok elméje túl fejlett ahhoz, hogy közvetlenül kölcsönhatásba lépjenek velünk, három dimenzóban mozgó emberekkel, tehát egy közvetítő fajjal együttműködve, mint a kis szürkékkel, akik képesek kommunikálni a magasabb dimenziójú lényekkel, ugyanakkor a harmadik dimenzióban is működnek, áthidalhatják ezt a problémát.

.

Az illusztráció egy klasszikus elrablási jelenetet ábrázol az eltérített személy körül álló kis szürkékkel és a folyamatot felügyelő sáskaföldönkívülivel (kép 11.)

.

Imádkozó sáska a fedélzeten: UAP-begyűjtés Nevadában

A korábban az AFOSI (Air Force Office of Special Investigations – Egyesült Államok Légierejének Különleges Nyomozó Hivatala) különleges ügynöke, a CIA-hoz fűződő Richard Doty állítása szerint az 1970-es évek elején az Amerikai Egyesült Államok Légierejének (United States Air Force) birtokába került egy mantidokkal teli ufo. 

Egy, a Nellis Légierő Bázisról (Nellis Air Force Base) kirepülő F-4 Phantom II összetalálkozott Nevada felett egy uap-al. Mivel a szuperszonikus vadászbombázónak nem volt bekapcsolva a fegyverrendszere, ezért egy másik repülőgépet indítottak a Nellis-ről, amely üldözőbe vette az azonosítatlan járművet. Az ufo a légierő repülőgépe felé ellenséges viselkedést produkált, ezért a repülőgép kilőtt rá egy rakétát. A találat célt ért, az ufo lezuhant. A mantidlegénység közül egy meghalt, kettő életben maradt. A roncsoknál a katonai személyzet a két életben maradt idegent valamilyen környezetvédelmi ruhában találta meg. Kiemelték őket a járműből, a katonai rendőrség őrizetbe vette, majd egy elszigetelt területre szállította.

.

Rekonstrukciós illusztráció a Nevada felett lelőtt uap fedélzetén talált környezetvédelmi ruhát viselő sáskaföldönkívüliekről (kép 12.)

.

A sáskaidegenholttesten rengeteg elemzést végeztek, determinálták a szervezetét. Anatómiailag és biológiailag teljesen más volt. „Mindannyian különböznek bármelyik Ebentől (extraterrestrial biological entity – földönkívüli biológiai entitás, röviden: EBE –szerk.). De az agyuk roppant fejlett volt, mint bármi, amit valaha láttunk. Vannak benne lebenyek és más dolgok, amiket egyszerűen nem értettünk. Minden összefüggött. Szétszedték az idegszálakat” – állította Doty. Mindent az agy irányított. Nem rendelkeztek központi idegrendszerrel és gerincoszloppal, a miénktől eltérő csontosszerkezetük és szerfelett fejlett szemük volt, és csaknem három pár szemgolyóval rendelkeztek. Továbbá képesek voltak magukat élelemmel ellátni. Kis tasakok voltak az oldalukon, amivel valami golyót termeltek, amit megtudtak enni.

A Nevada felett lelőtt ufo 30,5 méter (100 láb) széles és 9-12 méter (30-40 láb) magas lehetett. A nem kifejezetten csészealj alakú jármű belülről roppant bonyolultnak festett, az idegenek mindent kezeikkel irányítottak. Ezen felül volt valami a fejük felé helyezve, ami arra utalt, hogy az agyukkal is irányítottak. Minden bizonnyal a járművel kapcsolatos legegyedibb dolog a „tubettesa”-nak nevezett, a gép alján, a meghajtórendszernél összpontosuló, csőszerű vonalakban cirkuláló kék színű folyadék volt. Amint a meghatórendszer aktiválódott, ez a kék folyadék a jármű belső falain cirkulált. A folyadék szerepének köze lehetett a hűtéshez vagy a jármű stabilan tartásához. 

.

Rekonstrukciós illusztráció a Nevada felett lelőtt uap-ról (kép 13.)

.

„És ők megjelennek”

Egy izgalmas elgondolás értelmében a bolygónkon élő imádkozó sáskarovarok maguk is kapcsolatban állnak a sáskaföldönkívüliek fajával. 

Barbara Lamb megtapasztaló, gabonakörkutató, ufókutató, pszichoterapeuta, magasan képzett hipnoterapeuta és regressziós terapeuta, az ufológia területén elért kiemelkedő tevékenységét, valamint a megtapasztalók felé nyújtott támogatását három életműdíjjal is elismerték.

Barbara Lamb megfigyelései nyomán „úgy tűnik, kell lennie egy valós összefüggésnek a földönkívüli lények és az emberi lények között, és hogy azt akarják, tudjunk róluk”. Lamb a megtapasztalókkal folytatott munkái során furcsa mozzanatokat kezdett megfigyelni. „Szóval mindenesetre miközben többet megtudok a sáska lényekről, észrevettem még egy dolgot, és ez újra és újra és újra megtörténik, hogy amikor egy ember találkozik egy sáska lénnyel, akkor nagyon hamar azután, talán akár már másnap, az a személy otthon kimegy a házból és meglát a bejárati ajtó kilincsén vagy az autó kilincsén egy imádkozó sáska rovart, egyike azoknak, amelyek itt élnek a Földön. És ez már oly sokszor megtörtént olyan emberekkel, akiket személyesen ismerek”. Sőt, egy alkalommal egy párnak, akik Barbara barátai voltak, Barbara a földönkívüliekről és a mantiszokról mesélt. A párnak nem volt élménye a mantiszokról, így hát sokat beszélgettek aznap este róluk. Aztán másnap egyikük felhívta Barbarát. A pár együtt élt, sokat kertészkedtek a ház körül, de soha nem láttak egyetlen egy imádkozó sáskát sem… Az ominózus, a mantiszokról hosszan eszmecserét folytató estét virradóan, másnap reggel kinéztek az ablakon és kívül, az ablakpárkányon, ami pont ott volt, ahol reggeliztek, egy imádkozó sáska rovar volt, és egyenesen rájuk nézett.

Aztán Barbara elkezdte megfigyelni, hogy több kliense, akiken mantiszokkal kapcsolatos élményeikre regressziós hipnózist végeztek, a házuk körül, a küszöbükön vagy az autójuk tetején vagy az autó kilincsén imádkozó sáska rovart találtak. Az egyik kliense egyik nap a fiával indult, hogy beszálljanak a kocsiba, és egyszer csak egy imádkozó sáska volt a fiú a pólóján, közvetlenül a mellkasán.

„És ők megjelennek. Úgy tűnik, pont ott vannak, ahol az ember biztosan észreveszi őket. Tudod, olyan mintha benéznénk az ablakon (…). Tényleg úgy tűnik, szeretnék, ha felfigyelnének rájuk.”

Barbarának egy személyes esete is van a „szürreális mantisz-szinkronicitásról”. Néhány évvel ezelőtt történt, amikor még a kaliforniai Claremontban található házában élt. A háznak volt egy szép, nagy terasza közepén egy nagy fával és egy piknikasztallal. Egyik délután Barbara a piknikasztalnál ült és mobiltelefonon beszélt egyik washingto-i barátjával, akit nagyon érdekeltek az „űrbéli fivéreink és nővéreink”. Aztán valamiért elkezdtek beszélni az imádkozó sáskákról, és Barbara talán 20 percig beszélt róluk, miközben egyre boldogabb és lelkesebb lett. Aztán hirtelen, úgy 20 perc múlva lenézett a lábára és pont a combján, az ölében volt egy kis, élő imádkozó sáska. A zöld testű és zöld szemű rovar nagyjából egy hüvelyk (~2,5 centiméter) hosszú lehetett. „Most arra gondoltam, hogy mekkora ennek az esélye? Mert előtte évekig sokat kertészkedtem abban a kertben, és soha nem találkoztam imádkozó sáska rovarokkal, nem is volt tudomásom róluk, mégis, amikor róluk beszéltem, ott volt egy.”

.

Fénykép az ájtatos manóról, avagy az imádkozó sáskáról, latin megnevezés: Mantis religiosa (kép 14.)

.

Azt gondolom, hogy a kíváncsi, a létezés határait megérteni igyekvő, az égboltot állandóan fürkésző elmékben közös, hogy néha mindnyájan besokallunk az ufóvalóság témája körül régóta oszcilláló dezinformációtömegtől, a virtuális térben megállíthatatlanul terjedő hoaxtól, a társadalom kollektív közönyétől és a disclosure csepegtetésének lassúságától, és ebből kifolyólag néha mindnyájan egy kapitális méreteket öltő, villogó, Roland Emmerich-től megszokott, a Fehér Ház makulátlan gyepén landoló űrhajót várunk. Ugyanakkor a Barbara Lamb által felvázolt „szürreális mantisz-szinkronicitás” jelensége arra ösztönöz bennünket, hogy maradjunk érdeklődők, érzékenyek, nyitottak és türelmesek a környezetünkre, és  hogy vegyük észre valóságunk finom interaktivitásainak kibontakozását, mert nem feltétlenül a házunk felett megjelenő futballpályaméretű anyahajók, hanem a bejárati ajtó küszöbén ücsörgő imádkozó sáska törékeny formájában kapunk bizonyosságot az életünk fonákját mozgató, valóságunk szövetét átható nem-emberi erők egzisztenciájára.

.

Szikeként felnyitott tudatosság, avagy túl a morális kategorizálási rendszerünkön

„Amikor rám néztek, úgy éreztem magam, mint egy rovar, akit egy magasabb rendű rovar tanulmányoz” -fogalmazott az egyik átélő. A félelem sosem egyszerű, letisztult érzelem. Igen, természetes, hogy halálra rettennünk amint megbénítva távol a Földtől, az űrben vagy egy másik dimenzióban lévő idegen űrhajó fedélzetén egy asztalon hanyattfekve egy földönkívüli végtelen mélységet tükröző szempárába bámulunk. Ám sokan egy félelemmel vegyes tiszteletről, áhítatról számolnak be az idegen és ősi intellektus jelenlétét követően, mivel a mandtidok figyelnek és várnak, hogy rájöjjünk valamire magunkkal kapcsolatban, amit eddig elkerültünk, kikerültünk. Fel kell tennünk magunkban a kérdést: mi van, ha nem abból az ösztönös vagy éppen tudatos indíttatásból vannak itt, hogy bántsanak? Mi van, ha azért vannak itt, hogy tanítsanak, de nem kényelmet nyújtva, hanem szikével? Mert néha a legimpresszívebb tanító, nem az, aki ránk mosolyog, hanem aki „felvág” minket, hogy látassa, kik vagyunk valójában.

A modernkori mantisz találkozások nem aposztrofálhatók pusztán gonosznak vagy jónak, mivel túlmutatnak morális kategorizálási rendszerünkön. Hidegek, de bölcsek, távolságtartók, de céltudatosak. Mintha maga a jelenlétük lenne a tanítás, hogy az intelligenciának egyáltalán nem kell úgy kinéznie, éreznie, cselekednie, mint nekünk, hogy valóságos legyen. 

Közös történelmünk során berögződött antropomorfizáló és antropocentrikus gondolkodásmódunknak köszönhetően egónk olyan tanítókat szeretne, akik úgy néznek ki, mint mi magunk, akik azt a viselkedési mintát követik, amelyet mi magunk. Vajon miért éppen a rovarok, az univerzum megannyi formája közül miért éppen a földi sáskák morfológiáját követik le ezen teremtmények megjelenési formája? Miért pont egy olyan rovarét, amelytől az emberiség fele undorodva hátrahőköl? 

Azt akarjuk, hogy a bölcsesség ismerősnek tűnjön, hogy ettől az ismerősségtől biztonságban érezzük magunkat. De a valóság nem így működik. Az igazság nem a kényeztetésünkre van teremtve és talán a valódi bölcsesség egyáltalán nem törődik a kényelmünkkel, a komfortzónánkal, és az igazságot nem mindig ismerjük fel azonnal. Más szóval, amikor találkozunk a valósággal, nem tudjuk azt szépen becsomagolni, mosolyba öltöztetni, nem várhatunk tőle fejsimogatást. Néha a valóság nem válaszolja meg a kérdéseket, nem hagy időt a felismerésre. Néha a valóság hatalmas, ferde, ránk bámuló sáskaszemek formájában nyilvánul meg, amelyek addig néznek minket, amíg az illúzióink teljesen szertefoszlanak. És ez a mantisz energiája. Nem kell beszélnie. Nem kell magyarázkodnia. Nem kell felkészítenie. Nem kell elnézést kérnie. Nem kell enyhítenie. Nem kell pislognia, mosolyognia. Csak átszúrja esszenciánk legmélyét azokkal a fekete, feltáró szemekkel addig, amíg vagy össze nem törünk, vagy fel nem ébredünk. 

.

A mantiszokkal egyetemben a nonhumán valósággal kontaktusba lépni transzformatív erejű lehet (kép 15.)

.

A mantiszoknak nem kell állandóan mindenhol ott lenniük. Csak abban a pillanatban mutatkoznak meg, ahol a mentális védelmünk meghiúsul, amikor az identitásunk megtörik és a történetünk arról, hogy kik vagyunk, nem állja meg többé a helyét ennek a tekintetnek a súlya alatt. Mert abban a minutumban, amint meglátjuk az igazságot, lemeztelenedik énünk. Minden kifogás, minden hazugság, amit magunknak mondtunk, elhamvad, és minden maszk, amit többrétű énünk elfedéséért viseltünk, lekerül. Mert abban a minutumban, amint meglátjuk az igazságot, már nem egy aprócska, törékeny rovarok vagyunk, akit vizsgálnak, hanem mi magunk válunk a tudatossággá, amely figyeli, ahogy mindez kibontakozik. 

Számos megtapasztaló a sáskával való transzformatív élményét követően életváltozást kezdett tapasztalni. Nem azért, mert az imádkozó sáska átölelte őket, hanem azért, mert kénytelenek voltak szembenézni önmaguk azon részeivel, amelyeket egy életen át kerültek. Amint Preston Dennett „Eleanor” kontaktélményével kapcsolatban megjegyezte: „Ez teljesen megváltoztatta a világnézetét, fogalma sem volt, hogy léteznek ilyen dolgok.” „Rájöttem, hogy az egész életem a figyelemelterelésre épült. Az imádkozó sáska mindent megmutatott nekem, amit figyelmen kívül hagytam” –mondta egy férfi átélő. Egy nő szerint pedig „Nem voltak kegyetlenek. Sebésziek voltak. Olyan illúziókat vágtak szét, amikről azt sem tudtam, hogy ragaszkodom hozzájuk.” Vagyis a sáskaföldönkívüliek, vezérelje őket jó vagy rossz szándék, mindéképpen szikeként precízen elvágnak minden illúziót. …de mi a helyzet, ha megtévesztő manipulátorokként új illúziókat, álélményeket formáznak? 

.

Célok és indíttatások 

Ahogy a többi földönkívüli fajról, úgy a mantoidokról szerzett tudásunk is hiányos és kissé összefüggéstelen. Nincs teljes bizonyosságunk, egyszerű, könnyen emészthető válaszunk a sáskákkal kapcsolatban. Az egyetlen kollektív információ, amivel rendelkezünk a küldetésükről, céljaikról és szándékukról, az az átélőktől és azoktól az emberektől származik, akik velük dolgoztak. Ezek alapján kétségtelen, hogy tanulmányoznak bennünket és valamiféle genetikai kísérletet folytatnak, amiben az emberi genom is szerepet játszik. 

Vitatottak a sáskaföldönkívüliek szándékai és tervei. Egyesek pozitív, felemelő, fejlett tudatosságú és mélyreható spirituális ismeretekkel rendelkezőknek vélik őket, akik őrzőkként a Föld védelmére törekszenek és segítik az emberiség egy magasabb létállapot elérését sejtszinten vagy spirituális evolúció keretein belül, és akik a tanulás magas szintű templomaival rendelkeznek. Ezek a „tanulás magas szintű templomai” az ókori templomokra vagy a középkori egyetemekre emlékeztető helyek, amik átfogó intellektualitás, jellemfejlesztés és spirituális fejlődés központjaiként szolgáltak. Azt mondják, a sáskák meginvitálhatnak ezekre a helyekre olyan személyt vagy egy planetáris tudatosságot, aki készen állnak a következő birodalmukba való lépésre. 

Mások semleges lényeknek látják őket, akik tudományos érdeklődést mutatnak irántunk, megint mások viszont sötétebb perspektívával viszonyulnak hozzájuk, miszerint érzelemmentes megszállók, akik manipulálják a valóságunkat és a Föld meghódítására, irányítására törekszenek. 

Az viszont bizonyos, hogy jelenleg egy hosszútávú intersztelláris tenyésztési program zajlik feltehetőleg a Galaktikus Föderáció (Galactic Federation) tudtával és engedélyével, amely nonhumán DNS-t használ saját génállományuk feljavítása érdekében vagy az emberi faj fejlesztésére vagy hibridek létrehozására, hogy akár leváltsanak minket.

A legaggasztóbb jelentések közé tartoznak az úgynevezett magas feketékről szóló (tall blacks) beszámolók. A magas feketéket nevükből adódóan hihetetlenül magasnak és inkább humanoidnak, mint rovarszerűnek írják le fekete bőrrel, rendkívül hosszú végtagokkal, extra ízületekkel, vörösen izzó szemekkel és csendes, megfontolt mozdulatokkal. Néhányan azt állítják, hogy a magas feketék egy ember-mantid tulajdonságokat ötvöző hibridizációs program eredményei.

Az viszont cáfolhatatlan, hogy a sáskaföldönkívüliek nem hajlandók egyetlen skatulyába zárni magukat. Láthatóan régóta jelen vannak a valóságunkban, mélyen érintettek az emberi ügyekben és érdekeltségük fűződik evolúciós alakulásunkhoz. Kérdéseink továbbra is megválaszoltalanul keringenek a csillagok között: kik ezek az árnyékban munkálkodó rovarszerű lények? Jóindulatú vezetők, akik segítik az emberiséget a magasabb minőség felé? Hideg, etikátlan kutatók vagy géntechnológusok, akik egy hatalmas kísérletet futtatnak, amelynek keretein belül úgy tanulmányozzák fajunkat, mintha egy kozmikus laboratóriumban lennénk kísérleti egerek? Ragadozók, akik túlélésük érdekében érzelmeinket „learatva” félelemből, rettegésből, kétségbeesésből vagy szerelemből táplálkoznak? Vagy valami egészen mások volnának, valamik, ami meghaladja jelenlegi felfogóképességünket? Szándékosan ellentmondáson nyugvók a róluk szerzett ismereteink és a tőlük kapott információink? Mi motiválja ezeket a titokzatos lényeket arra, hogy újra és újra interakcióba lépjenek az emberekkel? És milyen hatással voltak, vannak az emberiségre és a jövőnkre nézve?

Függetlenül attól, hogy nem helytálló, mindenképpen elmélkedésre ösztönző az a spekuláció, miszerint az imádkozó sáskaidegenek egyáltalán nem idegenek, hanem az emberi potenciál lecsupaszított, legnyersebb formája. Lehetséges, hogy ez a rovar archetípus az, amilyennek az énünk néz ki, ha az emberiség maszkja nélkül tekintenénk magunkra? Nincs melegség, nincs érzelem, csak tiszta, hatékony tudás, egy kompromisszummentes tudatosság. Azért tűnhetnek a találkozások vizsgálatoknak, mert azok is, mivel a vizsgáló nem valami óriás sáska egy másik bolygóról, hanem a vizsgáló valójában mi magunk vagyunk. Talán a sáskaföldönkívüli a tükör, és a legidegenebb jelenlét az univerzumban nem odakint van, hanem bennünk. Az a részünk, amellyel soha nem találkoztunk, és avégett jelenik meg sáskaformában, mert továbbra sem vagyunk hajlandók szembenézni valódi természetünkel. Talán mindannyiunkban ott vár saját tudatunk idegen tekintete, ami belénk lát, bámul és bámul és arra ösztönöz minket, hogy valóban felébredjünk. Talán a mantiszok azért vannak itt, hogy emlékeztessenek minket arra, hogy a valóság nem a kényelemre, hanem az ébredésre van konstruálva.

.

.

Forrás:

https://jor.pensoft.net/article/39400/element/4/47

https://medium.com/quantum-psychology-and-engineering/the-insectoid-alien-type-priest-scientists-of-the-abduction-phenomenon-2ffa01076ddd

https://www.gaia.com/article/mantis-aliens

https://www.gaia.com/video/the-mantis-insectoids